lehet mese...

Ikon

Tisztátalannak érzem magamat. Beteg is vagyok, legalábbis annak érzem magam. Fáj a torkom. Nem panaszkodni szeretnék, hanem vezekelni és bűnbánatot tartani. Meg szeretnék tisztulni Isten színe előtt. Miért? Miért érzem magamat tisztátalannak? Tisztátalan cselekedeteim okolják. Testiek és önzők. Meg a gondolataim. Azok is, még inkább. Tiszta célért retkesen nem lehet küzdeni, harcolni. Mi által szeretnék megtisztulni és hogyan?

Krisztusban, Krisztus által, az emberekért, mindenkiért. Le kell vetnem felesleges gúnyáimat, melyek méltatlanok hozzám. Meg kell alázkodnom, mindenki alá kell szállnom, le kell adnom a pofámból, az egómból, a nagyra törő céljaimból, mindenből, ami…

Ami mi?

Mindenből, ami Istennek nem tetsző. Nagyra törő cél Istent szolgálni a magam módján? Értem ezalatt, hogy nem leszek pap, maradok világi. Nagyra törő. Nemes és becses. Erről nem kell lemondani, tovább kell vinni, duzzasztani kell, mint hold tengert dagálykor. Égjen mindenkinek a fény, égjek mindenkinek, mint fény. Minden lehetőségem adva van, itt szorongatom a kezemben. Bármit elérhetek, ami…

Ami mi? Istennek tetsző? Ahhoz nem kell egyetem, nem kell halálra tanulnom magamat, nem kell a kanti transzcendentális reflexión törni az agyamat, s egy napot vesztegetni vele, hogy szilánkjai áthasítsák értelmem gyurmaburkát. Istennek tetszőbb, ha valaki magasra tör érte, s nem csak a felszínen áll, kezét magasba tartva, benne égő gyertyával (ami kétség kívül megható), hanem egy tornyot épít, képességeit maximálisan kihasználva, s onnan szórja az isteni fényt? Erre talán talentumaink adnak választ. Ha valakinek arra van lehetősége, képessége, ereje, hogy fogjon egy mécsest, meggyújtsa, s letegye a földre, csekély teret bevilágítva és megvilágosítva, de megteszi (s most ezen a képességeihez mérten abszolút beteljesedett aktusról van szó), Isten szemében megtette mindazt, ami erejéből tellett. De mi a helyzet az olyan emberrel, akinek a zsebében ott fityeg a lehetőségek kulcsa, amellyel tornyot építhet, hétharangút, egekig zengetőt, melytől ország, világ szava eláll, s meghódol a dicsőített végtelensége előtt, s ő e helyett egyhangúan, zörögve sétál egymaga, s mécseseket hajigál a semmibe? Mi vár az ilyenre, aki megtehetné, de nem teszi, mert lusta, mert egykedvű, mert nem látja a célját. Nem látom a célom, nem tudom, melyik ösvény a helyes, pontosabban a leghelyesebb, amin elindulhatok, Egyhelyben toporgok kezdettől fogva, mert a legmagasabb tornyot akarom, de nem tudom, hogyan s merre?

Ne kételkedj Atyád végtelen kegyelmében. Bármelyik úton is indulj el, tornyod harangjai az egekig fogják hirdetni az Ő dicsőségét!

Miért akarsz célodon változtatni?

Ilyenek miatt érdemes...

"Kedves Hallgatóim!

Bízom benne, hogy megbocsátják nekem ezt az önismétlést, de erre az
információ jobb és hatékonyabb áramoltatása érdekében van szükség.
Örülök, hogy ilyen szép számban gyűlnek a Boriszra, sőt - némi túlzással
- ez a szám szinte exponenciálisan nő (valaki felhívta rá a figyelmemet,
hogy az éji vad szokása így csoportosuln a vér illatára). Üzenetem
leglényesebb eleme azonban mégsem ez (noha önmagában nagyon fontos ez
is, bár emiatt nem üzennék a Listára), hanem az órának az időbeli
elhelyezkedése. Mégse bolygassuk óránk már hivatalosan és a mi kis
Egységes Tanulmányi Rendszerünkben is jól látható módon rögzített
rendjét, mert a legtöbben aligha nem eleve a 4 órás időpont ismeretében
jelentkeztek erre a kurzusra. Ajánlok egy kompromisszumot: szívesen
eltartom az órát hat óráig (vagy igény szerint akár tovább is, vállalva
a portaszemélyzettel előzetesen történendő egyeztetés nem kis, de annál
megtisztelőbb feladatát annak érdekében, hogy a - nemrég frissen
telepített - lovaglótermi fényforrások esetleges időnek előtti
kioltásának elejét vegyük. Nem vagyok ugyan feltétlen híve a kannás vagy
minőségtelen bornak, de a vázolt nemes cél érdekében talán feláldozható
az egyébként mindig hűen követett elvi meggyőződés. Mit gondolnak?
Muszorgszkijnál egyébként sokat isznak, de aránylag kevésszer. Attól még
mámorítóan szól(nak)... Ha tovább tart az óra, több jut belőle mindenkinek.

Üdv,
MM"

"New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem"

(...)

’34 telének egyik reggelén Kosztolányi a körúti villamosról lepattanva, ezúttal az életveszélyt elkerülve, mellyel oly sokszor riogatta a feleségét, fején kalap, amihez annyira ragaszkodott, hogy amíg az egyiket kopottá nem hordta, nem volt hajlandó újat venni, ellenben a nyakkendővel, melyből akár egy tucatot is vett egy nap, hátán az elengedhetetlen szalonkabát, egyszerű ing alatta és vékony színes nyakkendő, kezében táska, mely nélkül sehova sem mozdult ki, mit még akkor is magával vitt, amikor nem volt benne semmi, s mindig tele könyvekkel tért haza, s büszkén újságolta el kedvesének, hogy mikre tett szert, ínyén a lángvörös folt, mely már közel egy éve szűnni nem akart, tudatában halálfélelem, hiszen semmi más nem érdekelte annyira és nem is akart másról írni (szerencse, írt), csupán a halálról, elmúlásról, s ez akkor csúcsosodott ki leginkább, amikor már ténylegesen rákszemet néztek, a munkás és a munkaadó, leugrottak a villamosról, megrázták magukat és feleszmélve arra, miközben a téli hó ágyazta a házak tetejét, ablakát, mindenét, hogy szemben állnak K.D. ifjú poétai otthonával, A Kávéházzal. Dé csak állt, s a cukros daraesőn keresztül a volt emlékei meg-meglibegtek, a távolban roppant fénycsóva lobbant, s egy mennyei kastély kapuja kitárult, melyet talán elfeledett rég, a kezdet kezdetéé, a bús férfi panaszaié. Töprengésének cigarettája vetett véget, mely tövig égve kezét kezdte perzselni. Délelőtt negyed tizenegy. A mai napon csupán egyetlen feketén volt túl, de azt sem nézték jó szemmel az otthoniak, ahogyan a dohányzást sem, pedig nem volt neki sok kívánsága, szenvedélye, ahogyan egy gyermeknek sincsen, ellenben ami neki volt, költészetének végzetével volt határos. (Amikor az orvosok eltiltották mindezen szenvedélyeitől, melyekhez a gyermeke és a felesége után a legjobban ragaszkodott, és itt most gyermeteg lelkületét és mivoltát szeretném kihangsúlyozni, feleségét vonta kérdőre, hogy miért adtak neki eddig?! A tizenévesek lelkével támadt és követelt, ha nem kapott, még a cselédnek is egy kis plusz juttatást ígért, ha hoz neki egy jó erőset, legyen az fekete vagy nikotin.) Mindezek tudatában határozta el, hogy betér a helyre, látogatja a régi szerelmek lábnyomát, fiatalságát, ifjúkori bohém tetteit, mint mikor haldokló megy sírt ápolni, reá csokrokat tenni, még egyszer az életben, talán utoljára, s könyvek helyett emlékeinek lapjain fogja keresztülrágni magát. Így lépett be oda, hol zabálták a dohányt, feketét, s pontosan ugyanúgy lépdelt fel a karzatra, ahogyan tette azt Esti, Sárkány és Kanicky 1909. szeptember 10-ének mozgalmas és tanulságos koradélutánján...
Miközben felfele haladt, ugyanúgy szemébe ötlöttek a takarítóasszonyok, a reggeli kávézók, akik még nem voltak elkésve, s talán még a cingár artistát is látta, aki a hölgyszalonon vonult keresztül, habár ez lehet, hogy csupán ködkép volt szemeiben. A reggeli kávé pörkölésének utolsó illatfelhőit, az ifjúság vad aether-szagát szaglószervi rendellenesség miatt nem érezhette, mint ahogyan a délutánit sem, ha egyáltalán várt addig. Leült a törzsasztalukhoz, mit azóta egyszer már kicseréltek, nem is ott volt pontosan, ahol anno, s nem is három, csupán két személyt tudott vendégül látni, s ez Didét kicsit zavarta, úgy érezte, mintha macskakövön széttört üvegben kellene saját önarcképét reprodukálnia. Leült, rágyújtott. A pincér odalépett hozzá, lesve óhaját. Kosztolányi, száján kifújt füstön keresztül is egyből észrevette, hogy nem Reisz Gyula az, a híres főpincér, aki vele szemben áll, hanem egy fiatal, egy ismeretlen, valaki új. Dupla feketét kért, cukor nélkül, gyümölcsízzel, ahogyan a legjobban szerette, s mellé egy tömb kutyanyelvet. A fiatal pincér, kissé pironkodva bár, de értetlenül nézett D-re, aki talán még értetlenebbül nézett vissza rá, amaz értetlen nézése miatt. A frissen fésült bevallotta, hogy halvány lila gőze sincsen arról, hogy mi az a "kutyanyelv", s mély elnézések közepette távozott. Desiré nem lepődött meg. Huszonöt év sok idő, sok füst átkeringett ezalatt tüdején. A cigaretta elégett. Megvárta a dupla feketét, kavargatta benne a gyümölcsízt, s csak az első korty után gyújtott rá újra. Jó, mély slukkal adózott a bohém fiatalságnak. Elővett mellényzsebéből egy darabka papírt, melyről ő maga sem tudta, hogy s honnan kerülhetett oda, kivette mellőle egyik legrégebbi töltőtollát, melyhez annyira hűséges volt, hogy bár kaparta a papírt, s volt nála újabb, jobban csúszó, édesebben rajzoló, nem hagyta magányra ítélve a fiókjában, hanem használta, hogy meg ne sértődjék. Töprengett. Emlékképei a füstfelhő által kialakított vetítővászonra szöktek fel a gyorsaság egymásutánjában, járták a letűnt idők édes-keserű táncát, kapaszkodtak egymásba, ahogyan tette azt barátaival Dide, szellemi társaival hajdanán, akiknek a nevét sem tudta mindig pontosan, de nem is kellett, hiszen az ismeretlenek létezésének legfőbb értelme a kávéházi jelenlét volt, hogy egymásba kapaszkodjanak, láncba, hogy abból egy szem se hiányozzék, hiszen akkor működésképtelenné válik a gépezet.
Működésképtelenné vált a gépezet. Az ős-láncból, a mai reggelen egyetlen szem húzta meg magát a karzati törzsasztalnál, s próbálta a vetítőgép segítségével mozgásba hozni a nagy egészet, amely ’09-ben minden erőfeszítés nélkül görgött, pörgött, tekeredett, mint a frissen olajozott kerékpár, talán még annál is kényelmesebben, hiszen itt mégis csuszamlósabb olajat használtak a masinához. A toll sercegett, a papír karcolódott, az író legalább annyira szenvedett, mint az előző kettő. (...)
Háromnegyed kettő múlt. Ebédidő. Anno reggeli. Utolsó sor. Utolsó korty. Utolsó slukk. Fizet. Toll zsebbe. Papír táskába. Föláll, int, búcsúzik. Megemeli kemény kalapját, nyakkendője integet. Nem néz vissza. Lezárta, bezárta. Úttesten át. Fagy. Jég. Szél. Közönséges villamos. Visít. „Megtelt”! Emberfürtökre föl. Bogyó. Megrázó leírás…[1]

Kormos István: Nakonxipánban hull a hó

Se házam, székem, asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosemvolt madár
persze ha kellene

ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom

buborékaim szállnak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek

ütök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
koromos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé, hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vágy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen

rue de l' Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak

mert csak szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom
(1970)

„Alvinczi szivarja.”

Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette. A szivarokat a kaszinói bankettek után újságírók és hercegek zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt. Olykor továbbadják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon.

Vala az Ige

Kezdetben teremté Isten az eget

és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén,
és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett. Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,... Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, És a világot szültem gyermekűl. Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.