(...)
’34 telének egyik reggelén Kosztolányi a körúti villamosról lepattanva, ezúttal az életveszélyt elkerülve, mellyel oly sokszor riogatta a feleségét, fején kalap, amihez annyira ragaszkodott, hogy amíg az egyiket kopottá nem hordta, nem volt hajlandó újat venni, ellenben a nyakkendővel, melyből akár egy tucatot is vett egy nap, hátán az elengedhetetlen szalonkabát, egyszerű ing alatta és vékony színes nyakkendő, kezében táska, mely nélkül sehova sem mozdult ki, mit még akkor is magával vitt, amikor nem volt benne semmi, s mindig tele könyvekkel tért haza, s büszkén újságolta el kedvesének, hogy mikre tett szert, ínyén a lángvörös folt, mely már közel egy éve szűnni nem akart, tudatában halálfélelem, hiszen semmi más nem érdekelte annyira és nem is akart másról írni (szerencse, írt), csupán a halálról, elmúlásról, s ez akkor csúcsosodott ki leginkább, amikor már ténylegesen rákszemet néztek, a munkás és a munkaadó, leugrottak a villamosról, megrázták magukat és feleszmélve arra, miközben a téli hó ágyazta a házak tetejét, ablakát, mindenét, hogy szemben állnak K.D. ifjú poétai otthonával, A Kávéházzal. Dé csak állt, s a cukros daraesőn keresztül a volt emlékei meg-meglibegtek, a távolban roppant fénycsóva lobbant, s egy mennyei kastély kapuja kitárult, melyet talán elfeledett rég, a kezdet kezdetéé, a bús férfi panaszaié. Töprengésének cigarettája vetett véget, mely tövig égve kezét kezdte perzselni. Délelőtt negyed tizenegy. A mai napon csupán egyetlen feketén volt túl, de azt sem nézték jó szemmel az otthoniak, ahogyan a dohányzást sem, pedig nem volt neki sok kívánsága, szenvedélye, ahogyan egy gyermeknek sincsen, ellenben ami neki volt, költészetének végzetével volt határos. (Amikor az orvosok eltiltották mindezen szenvedélyeitől, melyekhez a gyermeke és a felesége után a legjobban ragaszkodott, és itt most gyermeteg lelkületét és mivoltát szeretném kihangsúlyozni, feleségét vonta kérdőre, hogy miért adtak neki eddig?! A tizenévesek lelkével támadt és követelt, ha nem kapott, még a cselédnek is egy kis plusz juttatást ígért, ha hoz neki egy jó erőset, legyen az fekete vagy nikotin.) Mindezek tudatában határozta el, hogy betér a helyre, látogatja a régi szerelmek lábnyomát, fiatalságát, ifjúkori bohém tetteit, mint mikor haldokló megy sírt ápolni, reá csokrokat tenni, még egyszer az életben, talán utoljára, s könyvek helyett emlékeinek lapjain fogja keresztülrágni magát. Így lépett be oda, hol zabálták a dohányt, feketét, s pontosan ugyanúgy lépdelt fel a karzatra, ahogyan tette azt Esti, Sárkány és Kanicky 1909. szeptember 10-ének mozgalmas és tanulságos koradélutánján...
Miközben felfele haladt, ugyanúgy szemébe ötlöttek a takarítóasszonyok, a reggeli kávézók, akik még nem voltak elkésve, s talán még a cingár artistát is látta, aki a hölgyszalonon vonult keresztül, habár ez lehet, hogy csupán ködkép volt szemeiben. A reggeli kávé pörkölésének utolsó illatfelhőit, az ifjúság vad aether-szagát szaglószervi rendellenesség miatt nem érezhette, mint ahogyan a délutánit sem, ha egyáltalán várt addig. Leült a törzsasztalukhoz, mit azóta egyszer már kicseréltek, nem is ott volt pontosan, ahol anno, s nem is három, csupán két személyt tudott vendégül látni, s ez Didét kicsit zavarta, úgy érezte, mintha macskakövön széttört üvegben kellene saját önarcképét reprodukálnia. Leült, rágyújtott. A pincér odalépett hozzá, lesve óhaját. Kosztolányi, száján kifújt füstön keresztül is egyből észrevette, hogy nem Reisz Gyula az, a híres főpincér, aki vele szemben áll, hanem egy fiatal, egy ismeretlen, valaki új. Dupla feketét kért, cukor nélkül, gyümölcsízzel, ahogyan a legjobban szerette, s mellé egy tömb kutyanyelvet. A fiatal pincér, kissé pironkodva bár, de értetlenül nézett D-re, aki talán még értetlenebbül nézett vissza rá, amaz értetlen nézése miatt. A frissen fésült bevallotta, hogy halvány lila gőze sincsen arról, hogy mi az a "kutyanyelv", s mély elnézések közepette távozott. Desiré nem lepődött meg. Huszonöt év sok idő, sok füst átkeringett ezalatt tüdején. A cigaretta elégett. Megvárta a dupla feketét, kavargatta benne a gyümölcsízt, s csak az első korty után gyújtott rá újra. Jó, mély slukkal adózott a bohém fiatalságnak. Elővett mellényzsebéből egy darabka papírt, melyről ő maga sem tudta, hogy s honnan kerülhetett oda, kivette mellőle egyik legrégebbi töltőtollát, melyhez annyira hűséges volt, hogy bár kaparta a papírt, s volt nála újabb, jobban csúszó, édesebben rajzoló, nem hagyta magányra ítélve a fiókjában, hanem használta, hogy meg ne sértődjék. Töprengett. Emlékképei a füstfelhő által kialakított vetítővászonra szöktek fel a gyorsaság egymásutánjában, járták a letűnt idők édes-keserű táncát, kapaszkodtak egymásba, ahogyan tette azt barátaival Dide, szellemi társaival hajdanán, akiknek a nevét sem tudta mindig pontosan, de nem is kellett, hiszen az ismeretlenek létezésének legfőbb értelme a kávéházi jelenlét volt, hogy egymásba kapaszkodjanak, láncba, hogy abból egy szem se hiányozzék, hiszen akkor működésképtelenné válik a gépezet.
Működésképtelenné vált a gépezet. Az ős-láncból, a mai reggelen egyetlen szem húzta meg magát a karzati törzsasztalnál, s próbálta a vetítőgép segítségével mozgásba hozni a nagy egészet, amely ’09-ben minden erőfeszítés nélkül görgött, pörgött, tekeredett, mint a frissen olajozott kerékpár, talán még annál is kényelmesebben, hiszen itt mégis csuszamlósabb olajat használtak a masinához. A toll sercegett, a papír karcolódott, az író legalább annyira szenvedett, mint az előző kettő. (...)
Háromnegyed kettő múlt. Ebédidő. Anno reggeli. Utolsó sor. Utolsó korty. Utolsó slukk. Fizet. Toll zsebbe. Papír táskába. Föláll, int, búcsúzik. Megemeli kemény kalapját, nyakkendője integet. Nem néz vissza. Lezárta, bezárta. Úttesten át. Fagy. Jég. Szél. Közönséges villamos. Visít. „Megtelt”! Emberfürtökre föl. Bogyó. Megrázó leírás…
